Megint eljött az ideje a váltásnak. Nincs többé wordpress, nincs többé fájdalom. Csak a jelen. És már semmi nem érdekel. :}

Mostantól ITT találsz meg. Viszlát ~

‘Minden jó, ha a vége jó.’

Annyi, de annyi érzés kavarog most bennem. Úgy érzem, már napokkal ezelőtt írnom kellett volna, hisz csak gyűltek a gondolatok, amiket nehezen tudok rendszerezni. Sajnos újabb negatívizmus ért, ami hihetetlenül rosszul esik. De rendben, ezt érdemlem, azért, amilyen vagyok.

Nemrég született meg ez a gondolatom, miszerint, ha az életem egy része, egy egész kis szelete tökéletes, akkor minden más tökéletlen. A baj csak az, hogy nem mindig az a rész a tökéletes, amire vágynék. Vagyis egy sosem az. De úgy látszik, ezt érdemlem.

Arra is rájöttem, hogy szinte mindenki, akit ismerek, kapott valamit a tökéletességből; tökéletes külső, tökéletes élet, tökéletes család, tökéletes munka, tökéletes kapcsolat. Valaki akár többet is. És én mit kaptam? Azt hiszem, ezek közül egyiket se. Talán azt a néhány – számomra – tökéletes barátot. Mondhatnák többen, érjem be ezzel, de az ember telhetetlen és mindig többre vágyik. Azt hiszem ezzel én sem vagyok másképp. Nem tartom magam valami különlegességnek, se semmi ilyesminek, de tudom, hogy sok dologban másképp gondolkozom, mint a legtöbb ember. Ezzel már csak az a baj, hogy nem találok senkit, aki szinte ugyan az, mint én. Esetleg, ha mégis, akkor jönnek a problémák, a gondok és végül a teljes eltávolodás. De úgy látszik, ezt érdemlem.

Nem beszélhetnék még semmi újról, de az a baj, hogy már nem is reménykedem… Hisz minek? Az utolsó is csak irtó nagy csalódás lett. Azóta egy picit javult a helyzet, majd ismét romlott. De nem csak ezen a téren. Szinte az életem mindegyik terén. De úgy látszik, ezt érdemlem.

Kissé azt hiszem, túl sok lesz a munkából. Hála istennek, már csak 5 nap. Nagyon elvette a nem létező szabadidőm is és most már szeretném kipihenni magam és másokkal is törődni. Például a hétfőt nagyon várom. Elég, ha én tudom, miért. Megint ismételjük, azt a március/áprilisi estét. Várom. Várlak. :}

Néha olyan szívesen lennék más valaki, akinek az élete sokkal boldogabb, mint az enyém. Néha szeretnék egy könyv szereplője lenni. Hisz az oldalak végére általában megoldódik minden és jön a happy end. De az én oldalaim mikor érnek a végére?

Tűrök, várok és tűrök… de még meddig? Azt hiszem, most jött el az a pont, amikor már egyetlen negatív szóval, tettel a végletekig meg lehet bántani. Nem értem, miért és azt sem, hogy miért hagyom folyton. Talán, mert másképp egyedül maradnék?.. Lehet, de lehet, nem. Bár most, ahogy körülnézek ismét egyedül találom magam. Senki nincs, akihez – ha épp úgy jönne – holnap odamehetnék, hogy megöleljen. Na nem mintha sok ilyen ember lenne, már úgy alapjáraton sem.

Túlságosan gyengének érzem magam, hogy tovább tudjak uralkodni a rosszkedvemen. De hogyan erősödjön az ember, ha folyton csak negatív éri és egyedül marad? Ettől nem lesz több senki, csupán az önbecsülését, önbizalmát, a saját magába fektetett hitét csorbítják. És ebből most köszönöm elég volt.

‘Amikor minden veszni látszik, a jövő kiismerhetetlen és saját létünk veszélybe kerül, csak annyit tehetünk, hogy menekülünk.’

One day… i hope, one day my life turn into a better one…

Talán egyszer minden tökéletes lesz. : }

Igazából annyira nem értem.. miért kell ok nélkül így viselkedni az emberrel? Mikor semmi rosszat nem tett… Utálom a miérteket, amikre nincsenek válaszok…

Esték és esték egymás után. Egyre rosszabbak lesznek, mikor időm van gondolkozni. Talán ezért is keresem túlságosan mások társaságát, hogy időm se maradjon semmire. Utálok egyedül lenni. Hiába van körülöttem a családom, körülbelül annyit ér, mintha négy fallal venném körül magam. Ilyenkor csak kattog a fejemben valami.. ami nem hagy nyugodni. Annyira sok dolog van, amire nem találok választ, hiába is keresek és értelme sincs, hogy ezek lekössenek, de mégis sikerül nekik. Talán változtatnom kellene ezen a hozzáálláson és boldogabb életem lehetne. Úgy érzem, az utóbbi időben így is változtam, még ha ez nem is látszik kívülről. De én érzem, és köszönöm annak a személynek, aki ezt kiváltotta. Még ha nem is tudja, hogy Ő az.

Hiányoztok. Leírhatatlanul. Annyira a többi részeim vagytok, nélkületek nem vagyok egész. Remélem, mihamarabb eljön a találkozás perce. :}

‘Az emberek hajlamosak arra áhítozni, ami a legrosszabb nekik.’

Néha, magányos perceim közt jövök rá, hogy senki nincs, aki olyan közel állna hozzám, mint egykor Ő. Talán a bizalmatlanságom miatt, de persze lehet, hogy valami más oka van. Talán a felém tanusított bizalmatlanság. De ez sem igaz. Aztán elmúlnak a borús percek és rájövök, vannak még olyanok, akiknek számítok valamit. Persze ez az elhanyagolható többség, de mégis Ők azok, akikért érdemes túlélni az egyedül töltött napokat.

Annyira nem szeretem ezt az eltávolodott helyzetet. Vannak pillanatok, mikor úgy érzem, mindenki elhanyagol, holott ez távolról sincs így. Valahogy mostanában az embereknek talán kevesebb idejük van egymásra, főleg azoknak, akik az ország vagy éppen a világ különböző pontjain élnek. Pedig szerintem az egyik legrosszabb dolog a baráti kapcsolatok nélküli létezés.

Próbálom.. mindig próbálom nem előre megtervezni, mit is írok, de amikor elkezdek írni, akkor már semmi nem jut eszembe abból, amit kigondoltam. Ráadásul folyton negatív hangvételű lesz. Hiába tervezek pozitívat, hiába vannak pozitív töltetű napjaim, mégis belül érzem, hogy valami nem úgy van, ahogy lennie kellene. Hiányzik, hogy megint annyira jóban legyek Vele, mint rég. Hiányzik, hogy valaki megöleljen ok nélkül vagy csak átjöjjön és beszélgessünk. És főleg hiányoztok Ti.. meg a napok együtt. Jó lenne már valami változatosság, mert kezdek beleunni a dolgokba. Rájöttem, hogy míg itthon voltam annyira mentem volna el, majd elkezdődött a rohanás és azt kívántam, bárcsak többet lehetnék itthon. És mikor itthon vagyok délutánonként vagy hétvégenként, ismét csak mennék. Aztán, ha sor kerül valamire, megint nincs hozzá kedvem. Most is azt érzem, hogy legszívesebben felülnék egy vonatra és csak mennék, mindegy hova, csak el innen. Útitársak jelentkezését várom. ; } Tényleg hiányzik egy jó beszélgetés, mint amilyen nemrég nagyon sok volt. Bár visszakaphatnám azokat a napokat…

Akármennyi időt is elvesztegettél a múltban, ne töltsd az azon való rágódással az időt, hisz csak a jövődtől veszi el a lehetőségeket.

Ott mindig mindenki boldog. Ott mindig csak én vagyok a kívülálló. Pedig nekem kellene a legboldogabbnak lenni. Rájöttem én már, hogy az a szenvedéseim színhelye. De nembaj. Amíg mindenki más boldog ott, akit szeretek, addig nekem megéri a szenvedés.

Azt hiszem, nem mostanában lesz jobb. Olyan rossz ez az állandó szorító érzés a tüdőm környékén. És nem, nincsen semmilyen betegségem. Ez valami más. Valami kellemetlen. Ami megszüntethető. De hogyan? És főleg mikor? Remélem, minél hamarabb, mert így az estéket elég rosszul viselem.

Annyira érzem, hogy minden negatív körülöttem. Van néhány önfeledten nevetős percem, aztán elmúlik. Várom a változást. Talán a nyár meghozza. Várom.. és én mindig csak várok.

Vannak, akik megijednek attól, hogy másként is élhetnének, és attól, hogy a világ mégsem annyira szar. Vannak, akik úgy hozzászoknak a dolgokhoz – még a rossz dolgokhoz is -, hogy nem mernek változtatni. Az ilyen emberek feladják. És ha ők feladják, mindenki veszít!

Nincs még egy olyan, mint Te. És itt a történetünk be is fejeződik. A folytatás eltűnt a semmiben, mikor ráléptél az utadra. De tudom, ennek így kell lennie. Hisz az én társam a magány, a tiéd a boldogtalanság…

Fogalmam sincs, miért éppen a mai napot választották az érzéseim, hogy újra előtörjenek. Leírhatatlanul rossz, hogy eszembe jut az a néhány pillanat, mikor mindent elfelejthettem és boldog voltam. Miért gondolok megint arra, hogy milyen jó lenne ezt újra átélni? Nem. Soha, semmit nem kezdek újra, hát miért lenne ez kivétel. Bár valahogy mégsem vágyom a régre. És ismét szembetalálom magam az ellentétességgel. Szeretnék valami újat, de abban is mindig csalódom, mert túl hamar remélek. Egy újabb negatív tulajdonság felírva. Annyira nehéz.. kikészít és idegesít az egész, de valahol mélyen még mindig összeszorul a gyomrom. Meg akarom ezt szüntetni, de azt hiszem, lehetetlen…

Esténként sokszor rám tör a hiány. De éltet az, hogy nemsokára ismét találkozunk. Veled. Most legszívesebben megölelnélek, hogy megnyugodhassak. És Veletek is. És aztán level 1-on alszunk remélem.

…és a titkos életem összekapcsolódott a titok nélkülivel.

‘…tudnálak bántani, de nem foglak.’

Egyszerűen szinte leírhatatlan az az ellentét, amit magamban érzek.

Tudom, hogy nem kellene hibáztatnom, mert nem tehet róla. De igazából nem is érzem, hogy hibáztatnám. Vagy mégis? Még saját magamban sem vagyok biztos. Folyton veszekszem magammal, hogy mi is a jó végeredményben. Végre tudom, mi a helyes és azt is teszem, de egy másik felem mégis azt érzi, hogy nem jó úton járok. Most akkor mi is van?

Most igazán jöhetne valaki ismeretlen, aki még ismeretlen, de később már nem lenne az, és kihúzhatna ebből a helyzetből.

‘I miss you, my sweet lamas…’